A király kamarása járt a szabóhoz, és a legényke minden alkalmat megragadott, h a kedvébe járjon. (Hízelgett, mézesen udvarias volt hozzá, hiszen látta, h ezt igen kedveli az orrát fent hordó, piperkőc kamarás.)
Mivel loti-futi volt, így ha kellett, ő szalad, vitte amit kértek az udvarban.
A kamarásnak volt egy kicsit termetes nem szépecske lánya. Na de, gondolta magába a fiú, előbbre kell lépni valahogy. Udvarolt neki, virágokkal halmozta el (mert azt szerette a lány), .... és kereste a kegyét. Ennek okán igen beleszeretett a lány a fiúba. (legyen a neve mondjuk Bene).
A lány szerelem hevében el is jutott addig, h márpedig enged, és egy kellemes éjszakát töltöttek együtt. Bene közben a herceg lányra gondolt, habár még nem is látta, de gondolat szárnyal, és elképzelte magának. (Üde, friss, roppan mint a nyári éj minden bájával.) Szóval ő is jól érezte magát, azon a gyűrjük a lepedőt, és imádlak tudod mámoros éjszakán. Persze a lány apja a kamarás mit sem tudott erről, sőt mikor észre vette az udvarlást, erősen tiltotta a lányát ettől a kapcsolattól.
- Soha!!! Soha!!! - ordított, a feje dühtől volt vörös. ..... Ne bőgj, mert akkor is így lesz!!! - kiabál vele az apja.
De bíz (titokban) ez az édes együttlét nem csak egyszer történ ám meg, hanem többször, amíg csak egyszer állapotossá nem lett a lány.
- Na, így csak enged az apád, és nem akar hozzákényszeríteni a pénztárnok fiához??
- Reménykedjünk életem. - mondta a lány. (Cup-cup, csok, ölelés és minden nagykanállal.)
Hú, meg ha!! Volt ám csetepaté mikor a dolog a kamarás elé került.
- Te pernahajder te!!! Hogy ütne beléd a ménkő, a lányom megrontója te, .... !!!! Hogy a kutya szaggatná le a töködet!!! Sátán fattya, a keblemen melengettelek te kígyó fajzat!!!
Cifrázta is a jelzőket majd jó húsz percig.
A lány nagyon meg volt szeppenve, a fiú is, .... de ő nem annyira. Múltak napok, és a kamarás kezdett lenyugodni. Itt nincs mit tenni, házasodjanak akkor össze, nehogy szégyenbe maradjanak. De azt a békát nehéz volt neki lenyelni, h így oda lett a jó parti.
- Eejjj loti-futi, h rohadnál meg!!! Hogy a holló meg karvaly vájná ki a beleidet!!! Te ízelt lábú köcsög féreg!!!! - fortyogott, morgott, ordított néha, a leendő após.
Benének végre jó élete lett. Szép ház minden kényelemmel, és az apósa mellet segédkezhetett, ami nem volt megterhelő. A kamarás is kezdett megnyugodni, mert látta, h igen ambiciózus a veje. Aki csak hagyta, aki csak engedte, azokkal jó kapcsolatot ápolt, és a dolgai szépen alakultak.
Na kérem szépen a kamarás néhány hónap múlva igen kezdett gyengélkedni. - Öreg vagyok már, vedd át a helyem, beprotezsállak.- mondja a vejének.
Ki a francot érdekel a te protekciód, .... magamtól is haladok már, gondolta, de nem mondta a fiú.
(Egy hét múlva mikor a lány szanatóriumba vitte az apját, baleset érte őket. S jajjjj!!!! A lány, és az após nem élték túl. Oda baba is aki még ott volt az anyja méhében. De hát hogy?? Valami nagyon csúszós fene tudja mi ömölhetett ki az útra, és bumm, megcsúsztak, és neki százzal a sziklának. Hogy mikor, és hogy került oda az a valami az útra, azt azóta sem tudták kideríteni.S eljött az az idő amikor már nem is akarták.)
Zokogott is Bene, siratta a feleségét, a gyerekét aki nem születhetett meg. Beteg szabadságot is kapott mert magán kívül volt, mint ki készül megőrülni.
Egy szó mint száz, a fiú már igen közel volt a céljához, mármint, h elveszi a hercegnőt.
Na ez már nem volt olyan egyszerű. Igaz, h már bejáratos volt mindenhová, de azért a hercegnő közelébe még nem tudott kerülni. Pedig azóta látta már, nem volt szép, csak olyan elfogadható. Azt is tudta mit szeret, mivel lehetne kedveskedni neki, csak nem akart tolakodó lenni, nehogy gond legyen. Azt is tudta, h igen kényes, és házsártos a lelke szottya. Na nem baj gondolta, a gyász év az gyász év, búskomor arccal ténfergett, tette a dolgát, meg hagyta, h vigasztalják.
A királynak nem csak egy szem lánya, hanem fia is volt. Azóta, már vele járt (néha) vadászni. Pökhendi a herceg úrfi, de képmutató alázattal jól ki lehet vele jönni. Néha ordenáré bulikat tart a herceg, amiket az apja nem igen díjaz, .... de még is csak ő a her(e)ceg, és majd meg jön az esze valamikor.
Bejáratos lett a királyi könyvtárba is, amit igen dicséretesnek tartottak, h ennyire szereti az olvasást, és a műveltséget.
A királyi aktákig is sikerült eljutni (na azt nagyon titokba), ahol tüzetesen átnézhette a királyi család minden le, és felmenő ágát. A leszakadókat, és azokat is, akikről már szinte nem is tudtak.
A már szinte nem is tudottakból választott egyet. Róluk mindent meg akart tudni. Ez sikerült is neki. Majd titkon felkeresett egy igen jó hamisítót, és beleszövette magát ebbe az ágba, ami azt jelenti, h ő tulajdon képen a királyi család távoli rokonságához tartozik, csak eddig nem merte mondani, nehogy rosszul értelmezzék, és baja legyen belőle.
Igaz, h amióta itt van, jól megy sora, sőt jövedelme is egyre jobb, hisz ügyes és okos, és persze dögös is ... Na szóval és tettel, elkezdte finoman, óvatosan hinteni, had terjedjen a pletyka, .... mint por a szélben, h ő is ám a királyi család nagyon - nagyon távoli, leszakadt (mert ....), ellökött rokona. Na de akar - e ezzel valamit?? Nem-nem dehogy, sütötte le szemét szerényen. Ki vagyok én porszem, akit észre se lenne szabad venni, ki senki, kis nulla.
A pletyka a király fülébe is eljutott, azon nyomban hívatta a királyi a titkokat megfejtő emberek vezetőjét, akik fullll utána néztek Bene múltjának. Na az is igaz, h addigra már a lapok jól voltak keverve, minden ami szükséges le volt zsírozva, megfésülve, átfésülve, úgy, h minden érintettnek jó legyen.
Szentül állította a "leszakadó" távoli rokon, h Bene, ő, igen, hozzájuk tartozik, közeli rokon. Jóra való, meg minden. És ez bizonyítható is volt, néhány "kemény" év munkájának gyümölcseként, papírokkal, és mindennel amivel kell.
A valódi kilétét megtudták e valaha??? Talán. .... Talán a halálos ágyánál, amikor rájött esetleg egy őszinteségi roham??? De melyik gyerek akarja azt, h apja sötét titkát felfedje, vagy ezt engedje bárkinek?? Így talán soha. (Talán soha???)
Bene nagy hajlongással, és azért némi félelemmel, könyörögve, és alázattal kérte had maradhasson továbbra is itt, és szolgálhassa őket mint ez idáig. Rábólintottak, hiszen eddig sem volt vele semmi bajuk. Tisztelettel, és becsülettel tette a dolgát mint egy hű kutya. Bene elégedett volt, csak idő kérdése, és célba ér. Minek akarja elvenni most már hercegnőt??? Mert így még bármikor kieshet a kegyből.
De ha már vő lesz, akkor már sok-sok közös érdek fogja őket összefűzni. Meg amúgy is ez volt a célja.
Azt, h házas már volt, azt tudták. Azt, hogy hogyan jutott odáig azt nem, mert kamarás após igyekezett erről hallgatni. Inkább ódákat zengett róla, és h azért adja hozzá a lányát mert ...(jóravaló, ügyes, lojális, megbízható). A múlttal nem is foglalkozott senki, hiszen nem volt ő olyan személy (látszatra), akire jobban akart volna bárki is oda figyelni.
Mivel úgy sem ő örökölte volna a királyi trónt, hanem a bátyja, így reménykedhettek, h engedik a házasságot.
De mint tudjuk a szerelem ereje néha nagyobb mindennél, és mindenkinél, ezért ehhez is egyre közelebb kerültek, majd két év múlva hatalmas lakodalmat ültek.
Melyik herceg venne el egy olyan hercegnőt, aki más gyermekét hordja, ... egy olyan Benétől, aki a kis senkitől fogant meg??? Senki. .... Igaz??? Mert volt ám sok herceg aki elvette volna, sőt erre vártak, .... de kiderült, h állapotos. Bene "gondoskodott" róla. Csak hinteni kell finoman a pletyka magot, de úgy, h tőle távol maradjon a rosszindulatú pletyizés (szarkavarás) árnyéka is.
A házasság létrejöttéért, illetve ehhez mennyi "vita", ármánykodás, hízelgés, vagy a jó ég tudja mi kellett, azt csak a közeli krónikás tudja. .... Talán. .... Ha csak azóta fejét nem vették.
Az, h Bene tovább ment -e, azaz megkívánta -e a királyi koronát, amit úgymond nem tűzött ki maga elé, az sem tudható, .... csak sejthető, mivel néhány nyakazás után, nagy csend lett az udvarban. Azóta semmi érdemi pletyka nem szivárgott ki az udvari életből.
Na de azért ne legyünk ilyen, mindenbe rosszat gondolók. Amikor megszületett Bene, és Léna hercegnő gyermeke (fiú), az egész ország ünnepelt. A palota erkélyén megjelent a király, a fia a herceg, és természetesen a boldog szülők. Mosolyogva integettek a népnek. Az örömtől ujjongó nép, ingyen bort, és ételt kapott. (Mi szem szájnak ingere, és annyit, h az már maga a csoda.)
És így éltek boldogan, békében amíg csak akartak, vagy amíg nem találtak maguknak valami feltétlen vesszünk össze, piszkáljuk egymást, és a te érdeked az nem az én érdekem, meg egyéb perpatvar közepette amíg meg nem haltak. Itt van vége, fuss el véle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése