Gondoljátok csak meg! Ezer dolgoktól félünk. Félünk a fájdalomtól, az uniformisoktól, a biroktól, a saját szívünktől, félünk az alvástól, félünk az ébredéstől, az egyedülléttől, a hidegtől, félünk az őrülettől, és félünk a haláltól. De ezek a félelmek mind csak álcák és maszkok. Amitől igazán félünk, az a kilépés a bizonytalanságba, énünk „elengedése”, túllépve és magunk mögött hagyva minden biztonságot.
Aki egyszer is képes elengedni, és a sorsra bízni magát, felszabadul. Én megtettem. Akkor úgy éreztem, mintha nem szorítanának már földi törvények. Szabad voltam, és lebegtem. Nem tudatosan tettem, csupán éreztem, ízleltem, szagoltam, láttam, és abban a pillanatban megértettem, ez a félelem nélküli élet. Átéreztem a világ teremtését és hanyatlását egymás elleni örök mozgásában, sohasem lezárva, befejezetlenül. A világ folytonosan születik és meghal. Minden élet isten kilégzése, minden halál isten belégzése.
Aki ennek a folyamatnak ellent akar állni, félelemben születik, és félelemben hal meg.
Felejtsétek el az örök nyugalom vágyát istenben. Nem isten a cél, és nem az istenben maradás a megoldás. Ez tévedés, és félelmet kelt. Csak ki- és belélegzés van, alakulás és felbomlás, születés és hálál, kivonulás és visszatérés - szüntelenül, örökre. Egyetlen út, egyetlen titok van: elengedni magunkat. Nem tiltakozni isten akarata ellen, nem kapaszkodni semmibe, nem hinni jóban, nem hinni rosszban. Engedjétek el magatokat! Éljetek szívből, és haljatok meg szívesen!
A holnaptól félő gondolat elrabolja tőletek a mát, a jelent, a valóságot. Adjátok meg a mának, a napnak, az órának és minden percnek a létezéshez való jogát. Nem kell félnetek a fájdalomtól, a bánattól, a gondtól, hiszen ez mind a tiétek, saját sorsotoktól kapott problémáitok. A szenvedés életté válik, értékké, melynek másik oldalán ott az öröm.
***
TATIOSZ – És mégis boldog
Az ember kisebbnek, védtelenebbnek érzi magát a fűszálnál. Kisebb, és védtelenebb is, mert egyedül van, amikor ütik, vagy alázzák. A fűszál a természet ereje által képes újra nőni, kizöldülni. De már nem ugyanaz a fűszál többé.
A fűszálnak nincs kicsinység és védtelenség tudata, semmilyen tudata nincs. Az embernek azonban van. És éppen azért van, hogy képes legyen a türelemre, képes legyen bevárni az idejét annak, hogy újra ember lehessen.
Aki tudja, hogy nem több, de nem is kevesebb a másik embernél: békével viseli sorsát, tiszteli az életet, a sajátját, és mások életét is. Mindezért nem vár megbecsülést, hiszen az ő útja az, hogy a többi ember között egy legyen: nem szebb, nem édesebb, nem különösebb, csak egy ember.
Így az ember olyan, mint a fűszál, mert a természet rendje szerint él. És mégis több nála, mert tudatosan él. Lecsöndesítve gondolatait, másokat tisztelve, becsülve, békével a szívében. És mindezért nem vár megbecsülést, hálát, köszönetet. Mégis boldog.
Fordította: Vágó Gy. Zsuzsanna
Kép: Pol Ledent kortárs belga festőművész
Forrás: Tatiosz-gyűjtemény, Staúros Karakonstantinídis, Athén, 1999.
Σταύρος Καρακωνσταντινίδης: Συλλογή του Τατίου, Αθήναι, 1999.
***
